– Ne ébreszd fel! – suttogta az anyósom. – Ha meghallja, hogy a végrendeletről beszélünk, minden tervünk kútba esik.
Dermedten álltam mezítláb a folyosón, kezemben egy üres pohárral.
Éjszaka a lakásban rendszerint csak a hűtő halk zúgása és a régi fűtéscsövek kattogása hallatszik. Most azonban keskeny fénysáv szűrődött ki a konyhából, és minden suttogott szót tisztán hallottam.
– Anya, halkabban! – mondta a férjem, Oleg.
– Pontosan – felelte Tamara Pavlovna. – Holnap elviszed a közjegyzőhöz. Mondd neki, hogy csak egy egyszerű formaság, semmi több. Ne hagyj neki időt gondolkodni.
– Kérdezősködni fog – morogta Oleg.
– Akkor mondd azt, hogy a család jövőjét véded. A lelkiismeretére kell hatni. Hiszen a férje vagy.
– És ha nemet mond?
– Nem fog. Csak ne kérdezd meg. Úgy add elé a papírokat, mintha már minden eldőlt volna.
Óvatosan letettem a poharat a kis asztalra, nehogy kicsússzon a kezemből.
Most már mindent értettem.
A hirtelen kedvességet.
A túl édes mosolyokat.
A váratlan aggódást az egészségem miatt.
Nem rólam szólt.
Hanem a nyaralómról. Arról a házról, amelyet a saját megtakarításomból vettem, a saját nevemre írattam, és évek óta egyedül tartottam fenn.
Visszasétáltam a hálószobába. Oleg oldala üres volt.
Tizennyolc év házasság után először nem próbáltam mentegetni.
Reggel egy csésze teával lépett be.
– Hogy érzed magad, Lena? Jól aludtál?
– Jól vagyok. Miért kérded?
– Tegnap olyan fáradtnak tűntél.
Nem voltam fáradt.
Az előző estét azzal töltöttem, hogy a nyaraló számláit rendeztem: ingatlanadó, villanyszámla, útfenntartási díj és a kút javításának költségei. Oleg rá sem nézett a papírokra.
– Ma el kellene mennünk valahová – mondta könnyedén.
– Hová?
– A közjegyzőhöz.
– Miért?
– El kellene intézni néhány papírt.
– Milyen papírokat?
– A végrendeletet.
Ránéztem.
– Kinek a javára?
Úgy nézett rám, mintha a válasz magától értetődő lenne.
– Hát az enyémre. A férjed vagyok.
– Ezt már el is döntötted?
– Tizennyolc éve vagyunk együtt. Ez teljesen természetes.
– És ehhez mi köze a nyaralómnak?
– Az is a családé.
– Nem – feleltem halkan. – Az az én tulajdonom.
Ebben a pillanatban belépett Tamara Pavlovna. Tökéletesen felöltözve, kedves mosollyal az arcán, amely már egyáltalán nem hatott őszintének.
– Kedves Lenocska – mondta mézes hangon. – Egy rendes családban minden iratnak rendben kell lennie. Olegnek kell felelősséget vállalnia.
– Miért is?
– A házért. A nyaralóért. A vagyonért.
Engedély nélkül belépett a szobába.
– Ha ma aláírod, mindenki nyugodtabban fog aludni.
– Mindenki?
Felváltva néztem rá és Olegre.
– Vagyis ti ketten?
Oleg nagyot sóhajtott.
– Tizenegyre már időpontunk is van.
– Időpontunk?
– Tegnap lefoglaltam.
– Anélkül, hogy megkérdeztél volna?
– Meg akartalak kímélni a szervezéstől.
– A döntéstől is?
Tamara Pavlovna összefonta a karját.
– Tudtam, hogy ellenkezni fog.
Nyugodtan a szemébe néztem.
– Nem megyek sehova.
Oleg arca megfeszült.
– Lena, ne csinálj jelenetet.
– Még el sem kezdtem.
Idegesen fel-alá járkált.
– Hamarosan be kell fizetni az útfenntartási díjat. Megint azt fogod mondani, hogy mindent te fizetsz.
– Mert így van.
– Hallod? – csattant fel az anyja. – Minden fillért számon tart.
– A családok viszont nem suttognak éjszaka más végrendeletéről.
Csend lett.
– Félreértetted – mondta végül Oleg.
– Minden szót hallottam.
Az anyósom összepréselte a száját.
– Nem szép dolog hallgatózni.
– Még kevésbé szép titokban rendelkezni az én vagyonomról.
Kinyújtottam a kezem.
– Mutassátok a papírokat.
– Csak szabványos nyomtatványok.
– Akkor hadd olvassam el.
– Majd a közjegyzőnél.
– Vagyis előbb odavigyetek, és csak utána tudjam meg, mit akarok aláírni?
– Bíznod kellene a férjedben.
– A bizalom nem vakság.
Bementem a konyhába. Az anyósom táskája nyitva hevert az asztalon. Egy összehajtott irat sarka kilátszott belőle, az ablakpárkányon pedig ott feküdt egy közjegyző névjegye.
– Oleg – mondtam nyugodtan. – Mondd le az időpontot.
– Nem.
– Akkor majd én.
Közelebb lépett.
– Ne csinálj ostobaságot.
– Az ostobaság már megtörtént. Időpontot foglaltál a saját végrendeletem ügyében, a tudtom nélkül.
Tamara Pavlovna gyorsan eltette a névjegyet.
– Csak konzultáció lett volna.
– Akkor miért rejtegeted?
Nem válaszolt.
Inkább csak annyit mondott:
– Amint pénzről van szó, teljesen megváltozol.
Ekkor értettem meg, hogy ez nem most kezdődött.
Évek óta lassan tolták odébb a határaimat.
Először csak kulcsot kértek a nyaralóhoz.
Aztán azt javasolták, hogy a szerszámoskamra kerüljön Oleg nevére.
Most pedig már a végrendeletem következett.
Felvettem a telefonomat, és felhívtam Ninát, aki egy ügyvédi irodában dolgozott.
– Nina, szükségem van ma minden tulajdoni iratomra.
Oleg rám nézett.
– Kit hívtál?
– Valakit, aki elolvassa a papírokat, mielőtt aláírja őket.
– Tedd le.
– Nem.
Nina rövid hallgatás után csak ennyit mondott:
– Hozz el minden iratot. És semmit se írj alá, amíg én át nem néztem.
Megköszöntem, és bontottam a vonalat.
Tamara Pavlovna mosolya teljesen eltűnt.
– Rendben – mondta hidegen. – De ne panaszkodj majd, ha Oleg nem segít többé a nyaralóval.
– Soha nem is segített.
– Kifestette a kerítést.
– A festéket is én vettem.
Oleg arca elvörösödött.
– Még erre is emlékszel?
– Igen.
– Mert minden egyes számlát én fizettem ki.
Bementem átöltözni. Oleg utánam jött.
– Anyám túl messzire ment – mondta halkan.
– Ebben egyetértünk.
– De az alapgondolat nem rossz.
– Melyik?
– A nyaralónak a családban kell maradnia.
– Már most is ott van. Amíg én döntök róla.
Lesütötte a szemét.
– Adósságom van.
Megálltam.
– Mennyi?
– Háromszázhatvanezer rubel.
Abban a pillanatban minden értelmet nyert.
A tea.
A mosolyok.
A hirtelen törődés.
Nem szeretet volt.
Hanem kétségbeesés.
– Kinek tartozol?
– Egy ismerősnek.
– És ebben hogyan segít az én végrendeletem?
Hosszú ideig hallgatott.
– Anyám egyik ismerőse azt mondta… ha a nyaraló rám lesz hagyva, könnyebb lesz kölcsönt kapnom.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Tehát az én vagyonommal akartál újabb hitelt felvenni?
Nem válaszolt.
Ezzel mindent elmondott.
